És hogy mit csináltam én ott napközben? Nem kérdés valójában. Szoktam a mentalitást. Polako. (Lassacskán.) Nem, nem lassacskán szoktam a mentalistást, az nagyon is hamar ment. Hanem lassacskán éltem a mindennapjaimat. A holnapok délies tempóban haladtak és itt senki nem sietett sehova, senki nem siettetett senkit.
Magammal vittem egy jó adagot abból a gondolkodásmódból, ami annyira jellemző a harminc körüli egyedülálló nőkre itthon, de persze lehet, hogy máshol is, akik reggelente egy megélhetőség és jövőkép nélküli fekete lyukból bújnak elő és a napi rutinfeladatok elvégzése után ugyanide térnek vissza, nevezetesen, hogy mindig mindenhonnan elkésve és mindig mindenről lekésve érzik magukat. Ezt egy kis ideig próbáltam bevetni ott is, de a bura (helyi szél) egykettőre magával vitte. Az egy feladat egy napra szemlélet, lehetőleg az a nap sutra (holnap) legyen, felülkerekedett rajtam is és mindig időben voltam.
A hajnali és az esti műszak között általában akadt elfoglaltság. Ott voltak mindenek előtt és felett az életteremet tágító és hamisan világutazói kedélyállapotba hozó mediterrán kiruccanásaim a 27 km-rel arrébb fekvő Splitbe, ahová kéthetente jártam a könyvelőhöz. Előfordultak hosszított reggeli vagy délutáni műszakok dolgosabb hétvégeken, vagy ha valamelyik kollégának szabadnapja volt. Esetleg mindegyiknek. (Mellesleg az ominózus futball-estet követő nap délutánján a pesti srác is előkerült valahonnan.)
Olykor szervezett programokra mentem a pesti sráccal és turistáival; a lélek- és mértékvesztő hajótúrát nem hagyhattam ki, raftingoltam a Cetina folyón és temérdek ebédmeghívásnak tettem eleget. Bevallom nem sok mindenben találtam a pesti srácot rátermettnek, de az ingyen ebédek és vacsorák mestere volt, a legjobb helyeken ráadásul. Jó szokása volt, hogy ezekre engem is magával cipelt. Beszédes, barátságos, nyílt szívű fazon benyomását keltette egyébként, aki bár már javában a harmincas évei felé járt, általában az ivócimboráira, de mindenképpen másokra nézve terhelő sztorikat adott elő egyetemi kocsmázós éveiből. Ezeket órákon át tudta regélni, én általában rögvest elveszettem az érdeklődésemet a történetei iránt, mihelyst belekezdett, de meglepően népszerű előadásokat tartott mások ügyes-bajos dolgaiból. Magáról annál kevesebbet beszélt és mint tudjuk én erősen (sztereo)tipizálok, arra jutottam, hogy valószínűleg a sok kerettörténet mögött sokkal izgalmasabb, súlyozottabb, talán még negatívabb mondanivalót is rejt a saját élete. Persze hogy igen, de figurája vitathatatlanul pozitív volt akkor és ott a dalmát kontextusban, kár lenne elrontani; egy-két érdekesség meg amúgy is emeli majd karaktere fényét. (Később.)
Szóval amikor ezek a remek teendők és kötelezettségek nem gazdagították a napomat, kénytelen voltam a legfelemelőbb és legautentikusabb helyi szokásnak hódolni. Jöhetett a fjaka. A szieszta, a dolce far niente. Rövid idő alatt egész napos ütemterveket tudtam kidolgozni a két munkaidő közötti semmittevésre. Délelőtt kötény le, fürdőruha fel és mentem a sziklás partszakaszomra fürdőzni. Lubickolás, napfürdőzés után bevásároltam a közértben és megfőztem az ebédem. Általában valami gyors, könnyű és kisujjamban lévő receptet készítettem el, de előfordult, hogy az előző napi Večera za 5 (Vacsora 5 főre) adásából merítettem ötletet. A műsor az azóta már itthon is több évadot megélt és többféle licenc alapján instruált főzős reality; 5 nem profi, alkalmi szakács 5 napon át felváltva főzőcskézik egymásnak a kamerák előtt, bevásárolnak, ügyetlenkednek vagy éppen brillíroznak a konyhában, majd vendégül látják egymást. A különbség az itthoni adásokhoz képest az, hogy a horvát kiadásban nem celebritások a műsor szereplői, hanem hétköznapi emberek. Az egy hétre jutó gárdát pedig lehetőleg úgy válogatták össze, hogy a legkülönfélébb ízlésű, hovatartozású és mentalitású vállalkozók üljenek egy asztalhoz. A déli vérmérséklet garantálta, hogy minden héten legalább egy balhé, asztalborogatás vagy épp dáridó került terítékre. Tehát pazar lett az ottani végeredmény is, és szerencsémre majd’ minden héten szalajtottak egy dalmát versenyzőt, aki valamilyen helyi ételt rittyentett, ami, ha megtetszett nekem és kivitelezhetőnek találtam az apartmanomban található villanyrezsón, másnap elkészítettem magamnak. Főként halak, zöldséges egytálételek voltak ezek, de egyszer csináltam fehérboros kagylót is. Mérsékelten lett csak jó, nem voltam elégedett. Aranka, a tolmács egy későbbi találkozásunkkor rávilágított a kagylófőzésben rejlő hibalehetőségekre, mindet elkövettem. Azóta még nem vettem elő a kérdést és a receptet újra.
Ebéd utáni semmittevésnek tökéletesen megfelelt a tévézés. Naša mala klinika, Večera za 5, varietéműsorok és az amerikai sorozatok szigorúan ismeretszerzési és tanulási célzattal. Merthogy odalent nem szinkronizálják a behozott tévéműsorokat. Feliratozzák azokat. Így a leghasznosabb kifejezéseket, amiket mindig már aznap este bevetettem a munkatársaimon, innen tanultam. (…)
Ha az időjárás kegyes volt hozzám és nem kellett a pórusaimat és szürkeállományomat az általam súlyosnak ítélt, de mindenképpen hátráltató párolgás és cseppfolyósodás elől bemenekítenem a szobám hűvösébe, előfordult, hogy bementem a városi piacra. Beszerző körútra. Megfigyeltem ugyanis, hogy a trogiri piacon is árusított portékának igen nagy keletje van az egyik licitálós-vásárlós oldalon itthon. Kicsi fejszámolás, postaköltségek és haszon kalkulálása és beindítottam a nemzetközi kereskedelmi láncomat. Ilyen-olyan logóval felcímkézett oldaltáskák, pénztárcák és napszemüvegek boldog tulajdonosává tettem talán fél tucat ügyfelemet a nagy bizniszben; szórakozásnak mindenképp nagyszerűnek bizonyult, terepre vihettem bővülő szókincsemet és pompás cuccok maradtak a nyakamon.
A vacsorámat munkás estéken legtöbbször a parton költöttem el, leginkább Laliéknál, a macedónoknál. Vagy beültem a büfébe hozzájuk vagy a Kávézóba kértem, két terasszal arrébb a sült krumplit, tonhalsalátát, egyebet. Szabad estéken – mert jártak nekem olyanok is, ha napközben sok volt a kötelező teendőm és estére sem vártunk nagy forgalmat – legtöbbször a pesti sráccal és turistáival tartottam a mediterrán éjszakai életbe, ami leginkább a trogiri riván és a főtéren zajló sötétedés utáni (vagy a hőmérséklet általam is elviselhetővé történt csökkenése utáni) megszokott tengerparti szórakozási lehetőségeket jelentette.
Hétfő és csütörtök estéken azonban kizárólag a Bravo Band koncert jöhetett szóba.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: