Mielőtt a parti szél ismét megfordult és a nap elindult lefelé a zagora horizontján én felkötöttem kötényemet az esti műszakhoz és újfent kávéscsészéket öblögettem pazar kilátás mellett.
Minden alkonyatkor volt egy lassú, megfáradt 
átmenet a napközbeni és az esti hadjárat között. Mármint vendégseregek általi hadjáratról beszélek, nyilván. A tenger kora estére visszahúzódott az öbölbe, flegma hullámokkal kimosta magából a délutáni strandolók egzotikus összetevőkből álló és megfelelő faktorszámú olajosságát, annak még egzotikusabb illatát pedig a parti szél a szárazföld felé fújta. A pár órával korábban csak csíkos napernyőkkel borított kavicsos part visszanyerte színeit, formáit, nyugalmát.
A legelső estéim a futball világbajnokság jegyében zajlottak. A közvetítések idejére felállítottuk a kivetítőt, a vásznat, a pult alá bekészítettük a teli hordó söröket, feltöltöttük a kosarakat rágcsálnivalókkal. Rendszerint hárman álltunk szolgálatban ilyenkor. Ketten bent a pultban, egy kint felszolgált. A mérkőzés kezdete előtt fél órával elkezdtek szállingózni a népek, fogytak a korsók, a terasz kövezetét ellepte a lepotyogó kikiriki (sós mogyoró, komolyan). Előre kiszámítható esték voltak jó fogyasztással, nemzetközi közönséggel, kiegyensúlyozott zárás előtti légkörrel. A meccs után a Kávézó hamar kiürült, pár vegyes asztal maradt csak, a külföldiek szolidan támogatták újabb sörök elfogyasztásával nyertes csapataikat, a hazaiaknak abban az évben nem sok ünnepelhető meccse volt, ők azért ittak.
Ezeken az estéken rendszerint sikerült háttérben maradnom és a kisegítő szerepkört betöltenem. Csapoltam, feltöltöttem, nyilván habos mosogatólében áztattam a kezeimet. A harmadik ilyen esti műszakomat azonban a Főnök úgy indította, hogy úgy alakult egyedül kéne elkezdenem az estét, ne aggódjak, minden rendben lesz, ügyes lány vagyok, majd később átküld valakit az étteremből. Oké. Kivetítő, vászon, sör van, kikiriki betárazva. Minden oké.
A szokásos forgatókönyv szerint a mérkőzés kezdete előtt fél órával elkezdtek szállingózni a népek, fogytak a korsók, a terasz kövezetét ellepte a mogyoró, a mosogatót a mosatlan, az agyamat halványan a kétségbeesés vagy az agyvérzés. Ha lassan is, de lement az első félidő. Végül is minden rendben volt. Ugyanilyen gyorsan lemegy a második, kicsi utórezgés, irány haza.
A szünetben megjelent a pesti srác a magyar turistáival az aznapi hajótúráról visszatérve. Gondoltam az ég, vagy legalábbis a tenger küldte. Majd jól beállítom mosogatni. Vagy mosogatni és felszolgálni, vagy mosogatni, felszolgálni és csapolni, de a lényeg, hogy én lelépek. A tengeri túrák menetrendje azonban átírta az elképzeléseimet. A hajókirándulások ugyanis a pesti srác értelmezésében hagyományos tengerész magatartással párosultak, meglehetősen sok alkoholt fogyasztott el a vízen. Nem volt ez másképp aznap sem, így a lábai biztos talajt érve nyomban takarodót fújtak megfáradt jellemének. Leemelt egyet az egymás tetejére rendezett napágyakból, megágyazott rajta az összehajtogatott napernyőkből és perceken belül, még a második félidő kezdete előtt elaludt.
Vezetőjük (a pesti srác) hanyatlása után a magyar turisták jó része szétszéledt, páran a terasz mellett megálltak meccset nézni, a legbátrabbak – feltehetően azok, akiket magukkal ragadott a pesti srác átszellemült hozzáállása és szintén bátor mennyiséget fogyasztottak a helyi párlatból a hajón – megálltak a pultnál. Köztem és a terasz között. Köztem és a hirtelen irgalmatlan soknak tűnő vendég és még irgalmatlanabbul hosszúnak tűnő következő félidő között. Köztem és a már nem is olyan halovány agyvérzés között.
Az előző félidőben már pazarul idomított asztalaim csak felmutatták az üres korsójukat, poharukat, tányérjukat és vittem a következő kört. Most négy félrészeg, félmeztelen, teljesen idomíthatatlan srác keresztülhúzta a túlélési esélyeimet rumos kólákkal, ja hoppá, nem is azt kértek, Bacardi kólákkal, ja hoppá, hogy Bacardi nincs, akkor Orsika adjál inkább whisky kólákkal. Keserves fél órám volt. Nem a négy srác tehetett róla, de örültem, amikor észrevették, hogy ja hoppá, itt megy valami meccs, azt mi nem nézzük és továbbálltak. A végtelennek tűnő közjáték közben egy ötvenes magyar hölgy, szintén a hajókirándulásról, felismerte helyzetemet vagy csak a kidülledt ereket látta a nyakamon, nem árulta el, beállt mosogatólánynak. Időközben a Főnök üzent, hogy nem tud átküldeni senkit, mert minden terasza tele van és ő sem jönne már, zárjak be, majd holnap elszámolunk.
Lefújták a meccset. Kicsi utórezgés a teraszon és a lábamban. Zárás, pesti srác ébresztése és hazaküldése, hazamenetel. Lekapcsoltam a villanyokat és hátranyúltam a kulcsaimért a sörcsap melletti akasztóhoz, amikor egy mély, szenvtelen, de határozottan kellemes tónusú hang szólalt meg. Megfordultam és láttam, hogy az egyik középső asztalnál ül egy szikár sziluettű, széles vállú pasas. Hogy került ez ide? Mogu li dobiti jedna mala piva? (Kaphatok egy pohár sört?) – kérdezte. Annyira magával ragadó volt az orgánuma, no meg a sziluettje, hogy nyilván azt mondtam: Može. (Lehet.) Csapoltam, kivittem neki és visszahúzódtam a pultba. A ponyva alá beszűrődő éjszakai fények megvilágították kék szemét és éles tekintetét, amit rám szegezett. Elkezdett beszélgetni. Továbbra is szenvtelen tónussal kérdezgette ki vagyok, honnan jöttem, mikor jöttem. Egy darabig álltam a kérdéseket, de azok nehezedtek és én nem bírtam horvátul válaszolni, színt kellett vallanom. Angolul közöltem, hogy nem tudok vele beszélgetni tovább. Többet nem szólt, felállt, kifizette a sört, intett és elment.
Felzaklatott a jelenet. Elnyűtten és kifacsart lélekkel felcaplattam az apartmanomba, letusoltam és lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Felültem az ágyon és eszembe jutott, hogy ja hoppá a pesti srácot a napágyon hagytam.
Lecaplattam, de messziről látszott, hogy hűlt helye a srácnak is, meg a napágynak is. Nem örültem. Bár az egész tulajdonképpen mindenki helyzetét tekintve csodás lett volna, biztosan felébredt és hazaballagott. Mégis… Egy mozzanat nem stimmelt. Nem vagyok egy jó emberismerő. Egyéni jellemábrázolásnál első látásra gyakran tévedek, ráadásul súlyosan előítéletes vagyok. Mégis hosszútávon ritkán hibázok, mert remekül és kímélet nélkül tipizálok. És a pesti srác tipikusan az a fajta volt, aki nem pakol el maga után. Főleg nem ennyire megfáradt állapotban. Közelebb mentem és láttam a kavicsok közt kirajzolódni a párhuzamos nyomokat. Jobbra el a kanyar mögött.
Követtem őket. Magas férfi húzta a napágyat, magas nő vitte a napernyőket. Kemény beszédük és testalkatuk alapján két határral keletebbről jöttek. Ránézésre három fejjel voltak nálam magasabbak. Hátulról és három fejjel lejjebbről támadtam. Annyira felspannoltak a mögöttem álló este eseményei, hogy artikulátlanul elkezdtem velük magyar nyelven ordítani. Minden volt abban, csak káromkodás nem, mert az adrenalin, ami elöntötte az agyamat azt is felmérte rögtön, hogy a legtöbb hirtelen kibukó káromkodásunkban van valami közös bármelyik balkáni nyelvvel, így mellőztem. Úgy fél percig mondókázhattam, aztán sóhajtottam egy nagyot és legyintettem. A nő ledobta a napernyőket és kivette a szoborrá merevedett pasas kezéből a napágyat. Otthagytak. A pasas nem az ijedtségtől merevedett meg. Harsogva nevettek rajtam. Később én is.
Újra mindent elrendeztem odalent, újra elrendeztem magamat odafent az apartmanomban. Amíg Marinko ütemesen helyrerakta a csótányokat a szomszédban, a Naša mala klinika (Mi kis klinikánk, horvát televíziós sorozat) éjszakai ismétlése álomba ringatott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: