Sosem voltam nagy alvó. Így nem esett nehezemre a kiszabott hajnali műszakot fél 6-kor kezdeni hétfőtől vasárnapig minden nap. Marinko, az alattam lakó háziúr sem volt az. Az ébredő nap kékeszöld sugarainál sepregette a csótánytetemeket, amiket előző este csapott agyon vietnámi papucsával. Nem, nem volt kosz az apartmanházban. A csótányok májusban a csatornákból kikelve június közepe felé kezdték meg vándorlásukat a szárazföld felé, útba ejtve a partmenti házak alsó, hűvösebb, árnyékosabb konyháit. Marinkoszorgalmasan, határozott mozdulatokkal tizedelte őket. Napkeltekor, az apartmanház vendégeinek ébredése előtt gondosan eltakarította kertitörpés kiskertje elől a nyomokat. Ha netán mégis érkezett panasz egy lakótól, Marinko, az apartmanház tulajdonosának hatvanas, jó karban lévő, ám a háború előtt társadalmi forgalomból kivont apósa világnyelvek szükségességét kiiktatva felmutatta pántos vietnami papucsát és bemutatta a probléma orvoslására alkalmazandó mozdulatsort.
– Dobro jutro, Orsa, kako ste? – kérdezte minden reggel. (Jó reggelt, Orsa, hogy van? – nem akarta elfogadni, hogy magyarul becézve a nevem lány létemre is “i” hanggal végződik. Ez náluk férfias név. Ezért kompromisszumos megoldásként, Orsának hívott, Orsi helyett. Szerettem.)
– Dobro jutro, Marinko, dobro sam. Vidimose. – válaszoltam minden reggel. (Jó reggelt,Marinko, jól vagyok. Látjuk egymást.)
Üde léptekkel érkeztem reggelente a kávézóhoz. A rutinom úgy nézett ki, hogy kinyitottam a bódét kieresztve a pult állott levegőjét, bekapcsoltam a kávégépet, ellenőriztem a jéggépet, átvettem a péktől a pékárut, kipakoltam azt, összeszedtem és elmosogattam a zárás utáni fogyasztásokból maradt poharakat. A mosogató a tengerre nézett. Meg kell valljam, fel sem tűnt, hogy mosogatok, amíg ott álltam és habos söröskorsókat öblögettem. Évekig álltam különböző mosogatók mellett pultokban, általában háttal a vendégeknek, vagy teljesen elszeparáltan, vagyis eddig sosem érezhettem át ennek romantikus, felszabadító, frissítő jellegét. Itt volt neki. Mondjuk úgy, hogy itt még ennek is volt.
Nagy felszabadulásomban és frissülésemben általában figyeltem, hogyan ébred velem együtt a sziget is. Hajógyári munkások, hivatalnokok, kereskedők indultak dolgozni. Ki a szárazföld felé, ki a szigetre tartott. Áruszállító teherautók igyekeztek a már rendszerint kora délelőttre kialakuló forgalmi dugót elkerülni. Kinyitották a többi teraszt is a strandon, szállingóztak a sportos turisták, ki futni ment, ki mártózott egyet a vízben otthoni szokását nem feledve vagy éppen új, tengerparti szokást gyakorolva. Tapasztalt nyaralók napágyakat foglaltak törölközőkkel, majd visszaballagtak szállásukra reggelizni.
Egyik nap különösen harmatos időben érkeztem le, sehol senki. Korai lelkesedésemben a tengeri sótól foltos, napszítta nyugágyakat kezdtem áttörölgetni mosószeres vízzel a kavicsos parton. A hosszú part vége felől egyszer csak egy imbolygó alak kezdett derengeni. Kitartóan jött és nagyon támolygott. Közelebb érve látszott, hogy kis idővel előtte még javában benne volt az éjszakában, de gyűrött ruházata szerint valahol valamennyit megpróbált pihenni. Aztán talán hirtelen ráeszmélt, hogy menni kéne és nekiindult. Mikor észrevett már nagyon közel volt. Felcsillant homályos tekintete és nekem szegezte a Gdje je grad? kérdést. Hol van a város? Meglepődni sem volt időm, körülbelül erre számítottam, így hát mondtam neki, hogy jó az irány, menjen csak arra tovább egyenesen, amerre tart. Tisztelgést imitáló kézmozdulattal megköszönte segítségemet és tovább imbolygott. Követtem a tekintettemmel a kanyarig, aztán megjelent a megbízható pékáruszállítóm és feledtem volna a történteket.
Peko, a pékáruszállító azonban vigyorogva szállt ki a kocsijából. Tudod ki mellett mentem el az előbb? – kérdezte. Neno Belan volt az! Tudod ki az a Neno Belan? Néztem rá, hogy most komolyan honnan tudnám, de folytatta is megszakítás nélkül, hogy ő egy remek zenész, mekkora már, hogy ő elment mellette a furgonjával, de a sziget felől jött, biztos itt ment el mellettem, és ha tudtam volna, hogy ki ő, biztosan szóba elegyedek vele. Annyira izgatott volt, hogy nem akartam letörni, nem meséltem el neki a közjátékot.
Átvettem az árut, kifizettem a heti számlákat. Forróvizet vettem a felmosóvödörbe, virágillatú felmosószerrel átmostam a teraszt. Amíg az száradt, átmentem a boltba citromot, lime-ot és újságot venni. A napi sajtót a helyiek erősen igényelték a reggeli feketéjükhöz, három napilapnak mindenképpen nyitás előtt a pulton kellett lennie: Slobodna Dalmacija, 24 sata, sportújság. Beszereztem és kikészítettem ezeket.
A teraszon már várt Lali, a macedón hamburgeres. Ő valamivel később nyitotta falatozóját, úgyhogy minden reggel én főztem neki az első kávéját. Macchiato s hladnim mlijekom. Macchiato hideg tejjel. Meg egy fél, üveges kóla. Beszélgettünk az időjárásról, a beilleszkedésről, a helyi szokásokról. Amíg standoltam és összeírtam az aznapi rendelést, ő az újságot lapozta. 24 sata, napi bulvár. Kinyitotta és visszahajtotta az első lapot. A belső oldalon hatalmas képes melléklettel és zengedező főcímmel egész oldalas cikk Neno Belanról. Persze csak a nevét értettem és a képét ismertem fel, nyomtatásban kevésbé volt borostás és illuminált, de kétségtelenül ő volt az.
– Lali, mit ír a cikk erről a pasiről? – ültem oda mellé.
– Ki? Ez? Helyi zenész, ismered? Azt írja ” Neno Belan sikeres rehabon van túl”. – Azt a mindenit!
Elindult a nap. A teraszokra megérkeztek az első vendégek. A kanyarban, ami pár órával korábban Nenot elnyelte megjelent Marija és Ljubica. Pontosan 7.20-kor.Svaki dan. Minden nap. Jelentős erők voltak ők Okrug Gornjiban. Marija és a férje,Ante Dujmovic őslakosok, nyugdíjas korúak, nyaranta – nyilván – apartmanházat vittek. Ljubica bottal és nehezen járt, szintén a szigeten öregedett meg. Talán kétszáz éves lehetett akkor, vagy akörül, legalábbis én ezt is elhittem volna róla. Lebicegtek a dombról fürdőruhában, törölközőbe csavarva. Helyet foglaltak asztaluknál. Minden alkalommal ugyanazt a kávét kérték. Marija
cappuccinot, Ljubica pedig jedna mala obicna kavicat (egy kis presszócskát) ivott. Csevegtek, értekeztek, pletykáltak. Aztán csobbantak egyet. A mólóig és vissza. Tempózás közben meg-megálltak egy-egy érdekesebb vitatémánál, fejüket kiemelve elidőztek rajta. A partról csak frissen ondolált hajuk látszódott és hol erősödő, hol csituló csacsogásuk hallatszott.
Mire kiértek a tengerből, megtelt a Kávézó, megérkeztek a lányok is. Általában egy állandó lány mellett egy nyári alkalmazott dolgozott egy műszakban. Délelőttös és délutános beosztás szerint. Az én reggeli hivatali időm igazából lejárt az érkezésükkel. Lecsatoltam a kötényemet, átadtam a listát, amit standoláskor a rendelnivaló árukról írtam. Főztem egy kávét magamnak is. Kiültem a pálmafa melletti bárszékre és az egyre fülledtebb ponyva alatt beleolvadtam a tengerparti terasz amplitúdóiba, a kávédaráló zúgásába, az öböl morajlásába, a gőzölgő kávék és napolaj illatába.
Marija és Ljubica intettek. Fizetnének, jelezték. Én főztem a kávéjukat, nekem fizetnek. Minden reggel ugyanannyi volt a számlájuk. Minden reggel megkérdezték mennyivel tartoznak és minden reggel összekülönböztek azon, ki a soros a számla kiegyenlítésében. Mindig ugyanannyi bakšišt, borravalót kaptam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: