Harmadszori, hajthatatlannak mondható megjelenésemmel rászolgáltam végre, hogy hozzáférjek az egészségügyi vizsgálataim eredményéhez és megkapjam a kötelező végleges pecséteket, igazolásokat. A kék-fehér blúzos főorvosnő arcán minden alkalommal valami beletörődő fájdalom suhant át, mikor meglátott. Utoljára már csak egy szemtelen Kako ste? (Hogy van?) formulával köszöntöttem és feliratkoztam nála a HACCP-s tanfolyamra, ami aznap este kezdődött.
Útban a további teendők felé a piacon át sétálva összetalálkoztam a tartózkodási engedélyemet intéző tiszttel, aki – a szintén megszámlálhatatlan eltökélt megjelenésem után – megismerve csak biccentett a hivatal felé, hogy mehetek átvenni a papírokat.
Aznap az addigiaknál is fülledtebb volt az idő, de a helyiek szokatlanul kora tavaszias öltözködése engem is magasabb hőtűrésre ösztönzött és a protokoll is megkívánta, hogy ne bikiniben és tangapapucsban flangáljak az állami intézményekben. Megjegyzem, én a strandon lévő kisközértbe is fel szoktam kapni egy sortot pólóval itthon, a Vadása-tó mellett. Azonban nincs ezzel a felesleges kínnal mindenki így. Amint beléptem a rendőrségre, a folyosó végén megpillantottam egy narancssárga úszónadrágos fiatalembert egy vizes törölközővel a nyakában. Dágleszedemszes megjelenése először szürreálisnak és komikusnak hatott, de hamar pofon vágott a valóságossága, amikor meghallottam, hogy az ügyintéző hölgynek ezt vágja artikulálatlanul az arcába: “Mi a fészkes fenéért nem bírja már aláíratni ezeket a cetliket?” Magyarul.
Jaj. Ez olyan kellemetlen, bárhol is találkozik össze az ember honfitársával a nagyvilágban. Persze nem ismertem én az ő történetét, mit tudtam én, hogy mennyi ideje vár a cetlikre és milyen kálváriát járt eddig az aláírásokért, de mindezt alpárian és madarastescos alsónadrágban? Jó hazai szokás szerint nem vállaltam fel a pasit. Nem köszöntem neki, nem is néztem többé felé. Másik ügyintézőhöz kerültem. Az én aláírásaim rendben voltak, végeztem, elslisszoltam.
Laliéknál, a macedónoknál ebédeltem. Tonhalsalátát sült krumplival, abban verhetetlenek voltak nálam. A Kávézóban ittam egy kávét és eszembe jutott, hogy mióta megérkeztem még egyszer sem tettem be a lábamat a tengerbe. Felszaladtam a szállásomra, előkotortam a fürdőruhámat, felvettem, bebugyoláltam magamat egy strandruhába is, fejemre szalmakalapot tettem. Női magazinhoz promóciós ajándékként csatolt strandtáskámba bekészítettem három törölközőt; egyet a fenekem alá, egyet törölközés céljából, egyet tartalékba. Aztán bepakoltam még napszemüveget, egy flakon ásványvizet, a női magazint, egy krimit, az apartmankulcsot, két mobiltelefont (ottanit és ittenit). A hosszú strand a környék legkedveltebb fürdőzőhelye volt, ennek megfelelően már az idény tényleges kezdete előtt is zsúfolásig tele. Mivel még 30 éves koromra sem tudtam lebontani magamban a serdülőkori szemérmesség utolsó hamiskás bástyáit, bár az akkora már inkább csak műbalhé volt, szóba sem jöhetett az a partszakasz. Sétáim során viszont megfigyeltem, hogy van egy sziklásabb, ennek megfelelően jóval kevésbé látogatott rész is a kertkapun kilépve az ellenkező irányban. Lesétáltam oda és letelepedtem egy csendes kiszögellésre egy bokor mellé. Mivel a strandtáskát telepakoltam olyan holmikkal, amiknek elvesztése nagy szívfájdalmat okozott volna, nem hagytam ott, inkább nem mentem csobbanni. A törölközőket a fejem alá dúcoltam és elbóbiskoltam. Háromnegyed órát töltöttem így a tűző nap alatt. Pompásan kipihenve, csak kissé nehézkes, húzódó bőrrel indultam az esti programra.
Mire a szálloda konferenciatermébe értem, ahol a vendéglátós egészségügyi tanfolyamot tartották, már izzóan rákvörös voltam. A feliratkozásnál láttam, hogy rajtam kívül még egy magyar résztvevő is lenne, PéCsaba. Körbenéztem, hátha külső jegyek alapján is megismerem a fajtámat. Megismertem. A narancssárga úszónadrág fölé vett egy szürke atlétát és a törölközőt otthon felejtette. Ezúttal odamentem hozzá és köszöntöttem.
– Hát veled meg mi történt reggel óta? – jött a válasz az üdvözlésemre. Mielőtt felocsúdhattam volna, folytatta. – Te beszéled ezt a nyelvet? Mert én csak azért jöttem, mert kirendelték, hogy kell, meg minden. Hoztam a tolmácsot is. Az Arankát.
Bemutatkoztunk.
– Miben utazol itt? Én a piacon nyitok lángosost. Érted?! Lángost! Az kell ide, mondtam is mindig. Már három hónapja szívok a papírokkal.
Tényleg jó ötletnek találtam a lángost, sok a magyar turista, de ezzel a habitussal merész dolognak tűnt.
A tanfolyam horvát nyelven zajlott. Aranka koncentrált, PéCsaba kevésbé. Én lejegyzeteltem az összes kivetített segédszöveget és lerajzoltam az összes kivetített ábrát. Másnap szótáraztam és értelmeztem. Három alkalmas volt a kurzus; hétfő, kedd, szerda, majd rákövetkező héten számonkérés.
Aranka elintézte, hogy PéCsaba és én együtt menjünk be, ő majd fordítja a feladatokat, aztán a válaszainkat is. Természetesen a főorvosnő is a bizottságban ült. Egy bajszos fiatal férfi vezette a vizsgát, lelkesen mosolygott minden helyes válaszom után, majd cinkosan kacsintott és angolul tette fel az utolsó kérdését. Nagyjából úgy hangzott, hogy mit teszek először, ha egy munkatársam balesetet szenved munka közben és láthatóan el van törve a felső végtagja. Közöltem, hogy először rögzítem azt, majd, ööö, folyattam volna további hasonlóan semmitmondó intézkedések sorolását, de a férfi megköszönte a választ és pecsételt. Nagyon szeretnek odalent pecsételni. PéCsaba is kapott pecsétet. A főorvosnő láthatóan csalódott volt, de csak ennyit vágott hozzám az érces, velőig hatoló hangján:
– Bravo, Ursula! – az ajtó felé nézett – Dalje! (Tovább, vagyis kérem a következőt!)
Én is ekképp gondoltam. Indultam tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: