Úgy is lett. A pesti srác állandó sofőröm lett.
Utolsó utalás a leutazásra, hogy az nem csak embert próbáló volt, de a 17 éves autó termosztátját sem kímélte. A pesti srác csak annyit kért cserébe a további fuvarokért, hogy segítsek neki eljutni az autószerelőig. 100 méter híján ez majdnem ment a kocsival is, de akkor végleg megadta magát. Az út szélén hagytuk és elgyalogoltunk a műhelyig. Ott elmagyaráztuk a szakembernek, hogy mi a helyzet, és bizonyított tény, hogy a sarki közért előtt reggel 7-kor Karlovačkózó, frissen vasalt jómunkásember is bátran elcseveg veled az EU bármely domináns nyelvén, ha úgy tartja kedve (nem mindig tartja úgy), vagy érdeke. Ami most volt benne neki, látatlanban is tristo kuna (300 Kuna), így elment az autóért. Nem, nem vontatókötéllel, vagy kisteherautóval, vagy hatodmagával, csak úgy kézzel és lábbal. Betolta a műhelybe az autót, az ránézésre is drárjhundert kuna maradt, másnapra kész lett.
Másnap tényleg indulhattunk is Splitbe. Bankszámlát kellett nyitnom, ahová majd a fizetésemet utalják, de előtte a Kávézó könyvelőjénél megírtuk a munkaszerződésemet. A pesti srác ott rakott ki, aztán ment a dolgára.
Split Közép-Dalmácia fővárosa. Az előző rezsim utolsó hosszú lejáratú fricskája, mielőtt visszavonult volna a saját süllyedő hajójára. A szerbek megálmodtak egy betonrengeteget az Édenkert közepére, vagyis partjára. Aztán meg is csinálták. A dalmátok meg teleaggatták műholdas tévék tányérjaival és száradó alsónadrágokkal. Őszinte döbbenet és megszokhatatlan látvány.
A könyvelő az egyik lakótelep sugárút melletti napszítta tömbjének alsó, ablaktalan zugában fogadott. (Mint Kutya úr a Szomszédokban, egy az egyben.) Végtelenül szimpatikus nő volt. Ő egyáltalán nem beszélt a horváton kívül más nyelven. Az angolt még nálam is jobban törő asszisztensnőjét hívta segítségül, mindhárman kétségbeejtően zavarban voltunk és a lehető legkevesebb felesleges párbeszéd mellett bonyolítottuk a találkozót. Sokszor mosolyogtunk össze. Még többször kezdtem el kutatni semmiért a retikülömben. A pici konyhai eszpresszógépen lefőzött kávé kínosan hangos kortyolgatása közben alaposan megfigyeltem, milyen bámulatosan és érthetően rendszerezi a parányi irodában a mappáit. Megtaláltam a Kávézóhoz tartozó dossziékat. Berepült egy légy is, de hamar elunta a saját zümmögését. Köhélcseltem is néha. Végre aláírtuk a papírokat. Doviđenja, vidimose! (Viszontlátásra, látjuk egymást!) Jaj, reméltem minél később! Siettem ki az utcára, a 40 fokba.
A bank, amit választottam egy itthoni bank horvát kirendeltsége volt, a fiók a belvárosban. A könyvelő irodájától átszállás nélkül busszal el lehetett jutni, megálló a háztömb előtt. A menetjegyet felszálláskor a buszvezetőnél váltja meg az ember, aztán vagy leül vagy nem, de időseknek, terhes nőknek magától értetődően adják át a helyet, és bevett szokás az is, hogy fiatalabb vagy ránézésre kevésbé rászoruló utast megkérnek erre, aki ezt szó nélkül meg is teszi. (Erre azért mindig enyhén irigykedve néztem ott.)
A város zord és elsőre elkeserítő összképe a belvárosban némiképp enyhül. A központ a tengerparton van, az óváros köré épült, mediterrán elrendezésű köves utcák, két- vagy háromemeletes társasházak, kis terek, nagy kávézóteraszok, ruha és cipőboltok zöme. Tetszett nekem.
A számlanyitással nem bíbelődtünk sokat, felkészült, kedves ügyintézők fogadtak, gyorsan adminisztráltak, három nap múlva bankkártyát is küldenek, ígérték. (Így történt.)
Hazaindultam. Óránként kétszer járt busz Trogirba, a buszpályaudvar a bank mellett. A 27 km-es útra 19 Kn-ért (akkoriban kb. 750 Ft) váltottam jegyet, a leghátsó ülésen nem volt kiszaggatva a kárpit vagy kitépve a támla, oda ültem. A délutáni járat tele volt iskolásokkal, fiús, lányos és vegyes csoportosulásokkal, akik egymás szavába vágva mesélték aznapi élményeiket és torzítva üvöltették mobiltelefonjaikon az amerikai rapslágereket. Ez már ismerősebb élmény volt.
A menetrend szerinti járat útvonala a tengerparton vitt végig. A városból az ipari negyeden át keveredtünk ki, Solinon és Kastelán át 45 perc alatt jutottunk Trogirba. Közben bővült a szókincsem a bakfisok révén, Slušaj me! (Figyelj!) és Ostavi me! (Hagyjál!) volt a két legtöbbet hallott kifejezés, általában közvetlenül egymás után, de megtanultam az első káromkodást is: mali kurac (most inkább csak kis seggfejnek fordítom); utóbbit a jegyellenőrtől.
Útközben megszólalt az én mobiltelefonom is. Először, mióta kiváltottam. A főnököm (továbbiakban: a Főnök) volt, és mivel magyarul beszéltünk, a helyes pasi kettő sorral előttem többet már nem pillantgatott hátra. Viszont ismét vacsorára voltam hivatalos, fekete rizottót ettem, miközben a Főnök elmesélte, hogy történetesen beszélt a könyvelővel mióta eljöttem tőle és annyira szimpatikusnak talált és az időbeosztásom is engedi majd és amúgy is olyan ügyesen boldogulok, szóval arra jutottak ők így ketten, hogy amíg lent vagyok elcipelhetném az iktatnivalót hozzá. Havonta kétszer.
Nem estem hanyatt a lehetőségtől, mert akkor még nem sejtettem, hogy azok a félnapos kiruccanások kéthetente hamisan pesties kedélyállapotba hoznak, hamisan pesties méretűre tágítják az életteremet, így segítenek csillapítani a nyár végére egyre erősödő honvágyamat.
