Pontosan emlékszem, hogy a leutazás enyhe kényelmetlenségét egy szempillantás alatt feledtetni tudta velem a mediterrán vidék örökre kőbe vésett mégis szikrázó szépsége. A víz éles és tiszta kéksége, az olajfák sűrű, mély zöldje, mézes leanderillat, kabócák ciripelése, kacskaringós, köves utcák, buja rozmaringbokrok és a házaik előtti padon hűsölő helybéliek köszöntöttek a hosszú út után. (Vagy előtt, ugye.) Belélegezve az illatoktól nehéz, szabadságtól könnyed tengeri levegőt csak az előttem álló boldog holnapok érdekeltek.
Azok a holnapok, amelyekben délies iramban haladtam az ügyintézéssel, így jutott időm bőven arra, hogy megismerjem a dalmát életérzés minden nézőpontját (belülről) és elragadtathassam magamat az adriai táj dalmát átértelmezésével (kívülről).
Miután túljutottam az első napok félszegségén, a macedónokkal töltött este után már a boltba is el mertem menni. A macedónok büféjével szemben a főút túloldalán volt. Vettem kenyeret, felvágottat, tejet hagyományos, csemegepultos rendszerben. Majd szétvetett a büszkeség a deset deka od mortadella sa maslinom (10 deka olívás mortadella) és jedna kruha (egy kenyeret) frázisaim után. Főleg, hogy tényleg ezeket is kaptam.
Az aznapi intézendők a szokásos módon kezdődtek. Át kellett sétálnom a dombon és két hídon ki a szárazföldre.
Új környezetem, a választott új életterem, vagyis a mikrolokacija egy szigeten volt. Az Adriai-tenger a horvát partvonal mentén erősen tagolt, talán a legszaggatottabb part a világon. Ezernyi sziget és szikla emelkedik ki a szárazföld mentén a vízből. Persze nagy részük zord és lakhatatlan, de van pár több évszázada belakott és kényelmesen megközelíthető is; némelyik olyan közel a parthoz, hogy elég csak egy hídon átkelni hozzá.
Ilyen Čiovo is, ahol én laktam. Közvetlenül Trogir városa alatt, annak szerves részeként. Különleges struktúrájú város; elsőre megérteni nehéz – legalábbis nekem nehezen ment – azt, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz a kerületei.
Azt mondják, ha egy dalmát tengerparti városban jártál, az összesben jártál. Szerintem ez nem igaz. Magyarázkodás sem különösebben kellene hozzá, egyszerűen mind más. Hiszen mindegyiknek más a történelme, története és legendája, más a széliránya és a partja, más az időbeosztása és lüktetése, más az étrendje és a kedvenc bora, és a feketét is mindben más áron mérik. Mindenkinek megvan a maga kedvenc dalmát városa. Az enyém első látásra Trogir lett.
És tényleg csak sokadik látásra értettem meg a település sajátos funkcionális anatómiáját. A szárazföldi része, vagyis maga az élhető, modern város adja az állandó, azaz télen-nyáron trogiri lakosság fő életterét. Komplett kisváros ez: lakóházak, hivatalok, kórház, iskolák, rendőrség, autóbusz-pályaudvar, orvosi rendelő, piac, ami kell a népnek. (Van egy kínai étterem is, de ez máig homály nekem…)
Az óváros egy külön kis szigeten áll. Mesterséges csatornával választották le, rövid kőhíd vezet át. Valóságos emlékkönyv és ékszerdoboz a középkor mediterrán kultúrájából, a gazdag múlt időtlen átmentése az elpocsékolt jelenbe. Minden épülete lenyűgöző alkotás, akár több napra is el lehetne veszni a látnivalók között. Elveszni azért nem, mert az ember lép hármat és már a túloldalon van, de magával ragadó. Az biztos.
Tehát hármat lépve az óváros túloldalán pálmafákkal szegélyezett sétány, luxuskikötő, éttermek, szórakozóhelyek, futballpálya is van és innen vezet egy hosszabb híd Čiovo szigetére. Átérve a város folytatódik tovább. Itt kapott helyet az idősek otthona (néhány forrás inkább bolondok házaként említi. Később.), a kikötő és sokak szerint a városképet romboló, de a helyi lakosság nagy részének megélhetést biztosító hajógyár. A szárazföldhöz közelebb eső részeit inkább a helyiek lakják, de a nyílt tenger felé haladva jórészt apartmanházakkal építették tele. Két közvetlen kerület tartozik még Trogirhoz a szigeten, a felső kerület (Okrug Gornji, itt laktam én) és az alsó (Okrug Donji), illetve több kisebb üdülőfalu is elfért még rajta.
Autóval csak egy irányból és csak egy úton lehet kijutni és ez az egy vezet rajta körbe. Ez egy átlagos hétköznapon is okoz fennakadásokat, turistaszezonban végeláthatatlan dugókat.
Van menetrend szerinti helyi buszjárat is. Na jó, van helyi buszjárat is. Na méginkábbjó, állítólag van buszjárat a sziget és a való világ között. Soha nem tudtam meg, hogy mikor és hogyan közlekedik, soha nem beszéltem senkivel, aki használta, de mintha párszor láttam volna. Nem volt rá égető szükségem. Megtanultam egy útvonalat a dombon át az autóút elkerülésével a városig. A nagy aloénál jobbra fel, a szürke sorháznál egyenesen a lépcsőig, a kis madaras háznál balra le és már át is értem.
Különösen sikeres napnak volt mondható az, amikor két dolgot is elintéztem gyors egymásutánban; aznap leadtam a tartózkodási engedély kérvényét és telefonszámom is lett. 098-as körzetszámmal, nula-devet-osam, menő voltam.
Délután megérkezett az ottani főnököm itthonról. Meghívott kora esti vacsorára az éttermébe a pesti sráccal együtt, aki lefuvarozott. Bundázott tintahalcsipszet ettem grillezett zöldségekkel. Egymás szavába vágva anekdotáztak, hogy melyiküknek mi ment döcögősebben a kezdetekkor; nem nyugtattak meg. Viszont a pesti srác felajánlotta, hogy szívesen lenne az állandó sofőröm hosszabb utakon, mivel vagy épp úgyis a turistáit szállítja, hiszen programszervező, vagy épp nagyon ráér.
Ő már egy ideje magáévá tette a dalmát mentalitást, a nyelvet sosem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: