Már zajlott a labdarúgó-világbajnokság pár napja és aznap este játszott a horvát válogatott a brazilokkal. Volt egy olyan szokásom, hogy külföldi nyaralások alkalmával az ország csapatának mezéből vettem egy piaci példányt, mert kedves gesztusnak és jó emléknek tartottam, no meg a focit is szeretem. Horvát mezem is volt, 9-es, Sukeres, néhány évvel korábbról, amikor Édesanyámmal töltöttünk kis időt az északibb dalmát tengerparton.
Tehát magammal vittem a nyárra. Aznap este, persze, nem vettem fel.
Arra gondoltam, hogy amúgy sem nagyon tudok elvegyülni a helyiek között, hiszen látványosan nem horvát a fizimiskám (mint később megtudtam éppenséggel magyar sem), égbekiáltóan turistának pedig nem akartam látszani. A póló maradt a szekrényben. Én pedig nekiindultam az estének.
A parton az összes étterem és kávézó felkészült, hogy a vébét közvetítse a vendégeinek (és alkalmazottainak). Kivetítők, nagy képernyős tévék minden teraszon. A hazai csapat meccsének napján a hangulat nem csak, hogy emelkedett, hanem egyenesen euforikussá vált. Olyanná, amiben itthon, sajnos, még sohasem volt részem. A “magyar foci jelenlegi helyzete” nem adott sem okot sem lehetőséget boldogság-teljes pillanatok megélésére. Odalent nemzeti zászlók mindenütt, nemzeti színű sapkák, kalapok, mezek és egyéb támogató eszközök apun, anyun, gyereken, nagymamán, háziállaton. A nemzeti himnuszt és a csapat hivatalos indulóját énekelték úton-útfélen és nem volt nehéz megtanulnom a nemzeti trikolor színeit, illetve egy futballmeccshez tartozó szókészletet horvátul.
Előző este utazás utáni bágyadtságomban kihagytam a környék feltérképezését, a munkahelyemen (továbbiakban: a Kávézó), az epidemiológiai intézeten és rendőrségen kívül még nem ismertem semmit a közelben. Igazából a két utóbbi még csak nem is a szigeten volt.
Az apartmanom egy a parttól egyenesen felfelé vezető utca második házában volt. Ahogy a kertkapun lekanyarodtam a tenger felé a zsúfolt üdülőfalu hosszú strandjára értem – apró kavicsos partszakasz egy öbölben, rajta egymás teraszába nyíló kávézók, koktélbárok és bisztrók végeláthatatlan sora. Valójában itt ez a három vendéglátóipari megnevezés ugyanazt az étel- és italkínálatot nagyjából ugyanazon az áron ajánló és ugyanazt az egysíkú muzsikát sugárzó büfét jelentette 16-szor egymás után. A strandot a házaktól a szigeten átfutó egyetlen út, a főút választotta el, a parti házak aljában élelmiszerüzletek, éttermek üzemeltek.
A meccsig még volt egy kis időm, meg is éheztem. Az indulás óta csak az útra csomagolt elemózsiát fogyasztottam, mivel még nem volt merszem sehol vásárolni vagy bármit rendelni akármilyen nyelven, így sétálgattam cseppet és betévedtem a harmadik parti bárba. Tutti Frutti Sladoled i Hamburgeri (Fagylalt és Hamburgerek). Ami kell a turistának és éppen nekem.
Nem voltak fehér-piros hacukába bújva, a tévéjük is kicsi volt, de tiszta, barátságos helynek látszott. Széles mosolyú szemüveges fiatalember jött a segítségemre, mivel póló a szekrényben, illetődöttség az arcomon, figyelmesen angolul köszöntött, de a rendelés végére kiderítette honnan jöttem, mit keresek itt és beavatott abba is, hogy bizony ő sem helyi, hanem macedón. Sajtburgert kértem sült krumplival, ő pedig hozzáírt fagylaltot, “kettó gombóc”-ot, ahogy magyar turistákon edzett vendéglátósként mondta.
Naná, hogy náluk néztem a meccset. Miután a jóllakott tömeg eloszlott a fokozottabb vizuális és hazafias élményt ígérő helyek felé, igazán családias hangulatban izgultuk végig a meccset. Teljesen magától értetődő volt, hogy a horvátoknak drukkolunk. Közben, persze, cseverésztünk is. Lali, a büfé tulajdonosa és Meni, a felszolgáló páratlanul kedves és megnyerő emberek voltak. Elmesélték, hogy azon dolgoznak, hogy az egész család átjöhessen Macedóniából, mert ott nekik most nem könnyű a helyzetük. Éppenséggel az átjövetel sem egyszerű, de kis lépésekkel, szorgalmas munkával pár éven belül minden rendben lesz. Mondták. Ahogy elnéztem őket, arra gondoltam, hogy ez tényleg így is lesz majd. (Így lett.)
Félidőben sört bontottunk, mindannyian. Szó esett arról is, hogy felekezetüket tekintve ők szunnita muszlimok és az ő istenükkel egyeztetve árulnak a falatozóban sört. Olykor, ha a helyzet komolyan megkívánja fogyasztanak is. A futball pedig egy ilyen komoly helyzet. Meni megfogalmazásában ő a hozzáállását nézve: “muslim light”. (Imádtam a palit.) Megtudtam, hogy mindkettejük csak egy-egy feleséggel bír. Az ország és a vallásuk törvényei szerint a többnejűség jómódhoz kötött. Ők ugyan nem igénylik, hogy egynél több asszony legyen a háztartásban, de ha kedvük szottyanna rá sem tehetnék meg, mivel nem elég vagyonosak hozzá.
Aztán a mérkőzésnek vége lett. A horvát csapat kikapott. 1-0. A feszültség alábbhagyott. A tömeg megindult a partról hazafelé. Néztem a kissé csalódott arcokat és két dolog jutott eszembe.
Egy, valóban meg kell tanulnom horvátul. Kettő, én tulajdonképpen le vagyok nyűgözve. Ha a magyar válogatott kapna ki a braziloktól a világbajnokságon, én örömkönnyeket hullatnék. Mivel a véleményemmel erős kisebbségben voltam, és amúgy is fel voltam dobva az estém alakulása végett, inkább hazaballagtam a szállásomra.
Csodás “első estém” volt.
A 2014-es VB valóban. És milyen meccsel nyitnak? Brazília-Horvátország.
Holnap kezdődik a VB…