Pár héttel korábban a munkaadóm elküldte nekem a lenti munkavállaláshoz szükséges intézendők listáját, aminek egy részét már otthon elkezdhettem letudni. Olyanokat mint bizonyítványok fordíttatása, erkölcsi bizonyítvány kikérése, kérvények kitöltése; így – gondoltam én – nekem már csak pár formálisnak tűnő teendőm marad a leérkezés után és mivel a szezon kezdetéig még akad pár napom, pikk-pakk megoldom. Gondoltam…
Bár kezdetektől fogva komolyak voltak a szándékaim a lenti boldogulásomat illetően, valahogy mégsem jutottam olyan messzire a helyzet respektálásában, hogy biztos (vagy legalább elégséges) tudást szerezzek alapvető udvariassági és túlélési formulákból, mire lekerülök. Magyarul megtanuljak pár szót horvátul.
Vettem egy kompakt útiszótárat, egy Teach Yourself Croatian oktatólemezt. Ezekből két héten keresztül másoltam egy szótárfüzetbe cizellált betűkkel az általam hasznosnak ítélt kifejezéseket; tematikusan, úgy mint köszönések, számok, foglalkozások, közlekedés, zöldségek, stb. Nagyon szép füzet lett, be is kötöttem, de egy szót sem tanultam meg belőle. Az engedélyekhez szükséges űrlapokon használt szakkifejezéseket pedig kigugliztam.
Na és azt is teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy egy déli mentalitású országba tolakodok be. Olyan magától értetődő, hogy az ember turistaként élvezi és csodálja a majd-holnap-megoldjuk, az egyáltalán-nem-érdekel-a-szomszéd-tehene hozzáállást és kifejezetten irigyli a délutáni sziesztát. Sorsfordítónak vélt ügyeim intézése közben viszont ezeket halálosan idegesítőnek találtam.
Kellett nekem egészségügyi igazolvány, tartózkodási engedély, bankszámla, no és HACCP-s továbbképzés. Sima ügy.
Elmentem először is az epidemiológiai intézetbe. Szürke kockaépület, lengőajtók, fehér köpenyes férfiak és nők a folyosó végén dohányozva, ánégyes papírra kézzel írt eligazítások, temérdek sok várakozó sorszám nélkül. Mint itthon, semmi különbség. Első ránézésre. Sorban állni Dalmáciában azonban egy egészen más társasági és társalgási környezetben zajlik, mint bárhol, ahol eddig tapasztaltam. Időtöltés ez is a javából, ami közben tájékoztatjuk az érkezőt a várható várakozási időről, terhes nőnek a helyet átadjuk, idős hölgyet kísérgetjük. Az első ilyen időtöltésem ugyan feszengve telt, nehogy valakinek eszébe jusson tőlem is megkérdezni, mit szólok a meccs eredményéhez vagy a szigetre vezető út lezárásához, mégis élveztem.
Bent megszereztem a kis tégelyt (mivel ott nem a TBC a kizáró ok vendéglátós munkavállaláshoz, hanem a vérhas kerüljön) egy kék-fehér blúzos matrónától. Olyan kulcsfontosságú szavak birtokában mentem be a rendelőbe, mint stolica (széklet), meg ucim jezik (tanulom a nyelvet), komoly elszántság is volt az arcomon, mégis ezzel az intő tanáccsal bocsátott utamra: „Jú mászt lörn kroésan!” (Meg kell tanulnod horvátul!). Ezután pecsétjét a tintába, majd visszavonhatatlanul a piros könyvecskémbe (crvena knjizica; egészségügyi kiskönyv, nem párttagsági) nyomatékosította.
Tényleg megy ez pikk-pakk. Örömködtem én., miközben átsétáltam a rendőrségre a tartózkodási engedélyért. Áötösön kézzel írva: “Szünet: 10.40-11.10” Ó, ilyen is van?
Reggeli nyitás utáni kávészünet a hivatalokban kötelező. Aztán jöhet a tízórai szünet és ebéd után a délutáni szünet (csábító és megtévesztő nevén a szieszta). Van délutáni nyitvatartás is. A horvatorszaginyaralas.eu honlapon. De nem Dalmáciában.
Így maradt a minden-napra-egy-elintézendő ütemezés. És maradt rengeteg idő a nyelv tanulására, az új környezet megismerésére. Megfogadva a főorvosnő utasítását bevetettem magam a dalmát élet sűrűjébe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: