Június 11-én délután indultunk. Egy budapesti srác fuvarozott le a 17 éves VW Polojával. Kényelmetlenül sok poggyászt erőltettünk a kis autóba. 17 órán át tartott az út, néhányszor elforrt a hűtővíz, jó néhányszor leparkoltunk pihenni, sokszor fogyasztottunk kávét.
Másnap délelőtt értük el a tengerpartot. Pesti srác fáradt volt, én kíváncsi és talán nyugtalan. Az utazás viszontagságai nem segítettek lecsendesíteni az ismeretlenbe ugrás felkavaró befolyását.
Kiszálltam a kocsiból, és a mai napig nem felejtem el azt az érzést. Végignéztem a kikötőbe futó kacskaringós utcákon, egy dalmát üdülőfalu megszokhatatlan rendezetlenségén, a virágzó leanderek, babérfák, égig érő agávék és rozmaringbokrok magától értetődő sokaságán. Az öböl felé fordulva hosszú évek után újra beszippantottam a tenger illatát. (Ez gyerekkorom óta – igen, szerencsés, kiegyensúlyozott, rendszeres tengerparti nyaralásokkal tarkított gyerekkorom volt – kihagyhatatlan rituálé nálam.) Nyugalom szállt meg, de nem az ismert közömbös szenvtelenség, hanem higgadt bizonyosság érzése.
Az otthoni búcsúzások egyfelől röviden zajlottak. Úgy tetszett, megpróbálhatok nekik átvitt értelmet is tulajdonítani, mert úgy éreztem végre jófajta változás felé kormányozom magam. Másfelől némely elválás visszavonhatatlannak tűnt.
A családom addigra már csak édesanyámból és édesapámból állt; aggodalommal csak enyhén átitatott bátorításuk sokat segített. Húszas éveim barátságai (helyesebben fogalmazva közelebbi ismeretségeim, még helyesebben leginkább nevén nevezve őket pénteki fröccspartnereim) lemorzsolódtak. Egy korábbi útjelző táblánál más irányba fordultunk; ritkábban lettek a telefonok és fröccsmentesek a péntek estét. Pár barátom maradt csupán. Jó fajták. Ám a legkitartóbb cimborámat június 10-én, az indulás előtti napon temettük el. Két évtizedig ismerhettem, amiért örökre hálás maradok.
Szóval rengeteg mindent hagytam magam mögött. Köztük – leginkább kiemelve – bizonytalanságaimat és önmarcangoló aspektusaimat is, de semmi tüskét, semmi elvesztett büszkeség feletti gyászt nem óhajtottam magammal vinni.
Vittem helyettük temérdek bőröndöt, amit az előttem álló három hónapra pakoltam. Mert ennyit terveztem, egy szezonnyi levegőváltozást tudtam biztonsággal beépíteni az életmenetembe.
A végérvényes elhatározás után hamar leszerveztem mindent. Na jó, ha pontosan visszaidézem, semmit nem én intéztem konkrétan. Fizetés nélküli szabadságot kértem a munkahelyemen. Nem kaptam meg. Így felmondtam. Legalábbis a nagyfőnök így tudta. Közvetlen felettesem tárt karokkal várt vissza, és az ő szavában sosem kellett kételkednem.
A srác, akivel leutaztam, a szigeten – a város üdülőnegyede egy külső szigeten épült – szabadidős programszervezéssel foglalkozott már pár éve. Egy közös ismerősünk, HáZoltán szerzett nekem lent szállást és munkát. Ő abban a kávézóban tartott hajóvezetői tanfolyamokat, ahol korábban dolgoztam. Telefonált párat és lett egy szobám fürdővel egy étterem felett. Terasszal. Telefonált még párat és lett munkám egy magyar vállalkozó parti kocsmájában. Mivel nem beszéltem a horvát nyelvet, a főiskola mellett szerzett amúgy valós és sokrétű tapasztalatom a vendéglátásban nem kifejezetten számított.
Éjszakai mosogatólány és takarító lettem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: